Hundertwasser a háború után festőnek tanult, és gyorsan fölfelé ívelő pályát futott be, amit egyre inkább átszőtt a lázadás szelleme. Lázadás a racionalista építészet, a szögletesség és a művészeti akadémiák gyakorlata ellen.

Legtöbben színes házaival azonosítják, valamint azzal az egyediséggel, amellyel terveit szőtte.

Mindezek mellett még külön is kiemelendő aktív környezetvédői (tervezői és szervezői) tevékenysége, melyet építészeti megnyilvánulásaival szorosan összekapcsolva 2000. február 19-én bekövetkezett haláláig végzett.

Számos előadáson hívta fel a figyelmet a környezettel való harmonikus együttélés fontosságára...

A közreműködésével készült épületek könnyen felismerhetőek egyedi jegyeiről, elemeiről, színes és jellegzetes díszítőstílusáról.

Élénk, életteli színek kavalkádja; a természeti formákéval rokon, szabálytalanul burjánzó alakzatok; tarka, girbegurba oszlopok; kupolák; egy-egy csipetnyi humor a legváratlanabb helyeken is; szellemes, ötletes megoldások a legapróbb részletekben is - nos igen: ez mind-mind sajátja Hundertwasser épületeinek. Ám azt kell meglátnunk, hogy a megjelenő stílusjegyek mégsem csupán a váratlanság, a meghökkentés céljából születtek, hiszen többről van itt szó: az építészet határterületein járunk,- azaz hogyan válhatna valósággá az egyszerre ember- és természetközpontú építészet. Hundertwasser számára talán mindvégig az lehetett a leghangsúlyosabb kérdés, hogyan élhetne harmonikusan együtt az ember és élő, eleven környezete.

„A Te kötelességed, hogy a vegetációt minden eszközzel a jogaihoz segítsd! Ahová hó és eső esik, ott szabad természetnek kell lennie, ahol télen minden fehér, ott nyáron mindennek zöldnek kell lennie! Ami vízszintesen a szabad ég alatt van, az a természeté, az utcákat és a tetőket zölddé kell tenni! A városban erdei levegőt kell szívnunk! Az ember–fa kapcsolatnak vallási mértéket kell öltenie! Akkor végre megértjük majd ezt a mondatot: az egyenes vonal Isten nélkül való” – írja és prófétálja, miközben csalánlevest főz a vernisszázsra, vagy lefotóztatja magát, amint a KunstHaus – a mostani kiállítás épületének tetején épített műterme – tetőkertjébe vizel.

„Nem lehet a Paradicsomba menekülni, a Paradicsomot nem lehet sem bevenni, sem igényelni, sem lefoglalni. Paradicsomot csak saját magunk hozhatunk létre, egyéni kreativitással, vagy hagyjuk, hogy a természet hozza létre. A Paradicsomban fény van és árnyék, rossz és jó, szegény és gazdag, alkotás és utánzás, bánat és öröm, szép és csúnya. Ha a Paradicsomban csak az egyik minőség volna jelen, az rosszabb lenne, mint a Pokol.”

1959-ben Ernst Fuchs és Arnulf Rainer festőkkel megalapította a Pinatoriumot. Manifesztumokat írt és adott elő, nemegyszer meztelenül vagy festékkel hadakozva. Egy lakótelepi lakásból közvetített élő tv-adásban összefestette vendéglátói kommersz otthonát. Zajos per lett, amiből a festő csak nyert. Festészete innen egyértelműen üzleti boom. 1968-ban megépítette a Regentag elnevezésű hajót, amellyel nyomatékot adott az Architektur–Boykotte–Mani-fest–Los von Loos (a végén szójáték: Le Loos-szal) vagy a spirálvonalról szóló, a modern építészet standardja elleni, a környezetvédő akcióknak és békemanifesztumoknak.

Szót kapott egyetemeken és az amerikai szenátusban. Faültetési kampányokat szervezett, ENSZ-bélyeget, Új-Zélandnak zászlót tervezett. A civil kurázsi erejével megakadályozta egy régi posta épületének lebontását Új-Zélandon. Az elsők közt tett alapítványt az AIDS-betegek segítségére és az orvosi kutatásokra. Peter Pelikan osztrák építésszel 1985-ben társultak és gyors építészkarriert futottak be. Bécsi házaikhoz milliók zarándokolnak el – a német és osztrák vidék Hundertwasser-házai is a turisták zarándokhelyei –, a hivatalos építészet fanyalgása közepette.